A NAPLÓ
1. nap: (vagy 0. vagy +1.?)
Ki-ki döntse el ízlése szerint, de az biztos, hogy három órányi alvás kivételével talpon voltunk minimum 30 órát.
A ferihegyi találkozáskor minden utasunknak adtunk egy kis csomagot: benne hasznos tudományokkal, repülőjegyekkel, szállás címekkel és egy U.S.Air Tour 2019 feliratú emlékpólóval. (csak úgy mellékesen: a tasakok oldalára mindenki neve mellé felírtam mind az öt általunk használt légi járaton a konkrét üléshelyét. Ezt azért tartottam szükségesnek, mert a légitársaságok ugyan egy „kupacba” adták ki mind a tizenötünk helyét, de szétválasztva családtagokat, barátokat. Kicsit az időben előre haladva, amikor hazafelé Torontóban beszálltunk a 767-be, erre már persze senki sem emlékezett, ezért percekig toporogtunk, hogy ki hova üljön, feltartva ezzel a beszállást.)
Következett a közel 9 órás óceánt átszelő repülőút, az AIR CANADA ROUGE több, mint 25 éves Boeing 767-300 típusú repülőgépével. Szerintem sem kívül, sem belül nem látszott meglett kora: ápolt, jól karbantartott repülőgép benyomását keltette. Ennek ellenére minduntalan eszembe jutott egy régi, érdekes sztori az Air Canada életéből: a repülés történetébe a „GIMLI GLIDER” néven vonult be. Történt pedig, hogy 1983-ban az Air Canada 143-as Toronto – Edmonton járatát teljesítő B-767-ből félúton elfogyott az üzemanyag! Üzemanyag híján a repülőgép mindkét hajtóműve leállt 12 000 méteren, ám a nagy vitorlázó repülő gyakorlattal is rendelkező Robert Pearson kapitány sikeresen földre tette a kb. 100 tonnás gépet, Kanada középső részén a Manitoba állambeli Gimli városka használaton kívüli leszállópályáján.
A betonon éppen a Canada Motor Sport Club rendezvénye zajlott, ám óriási lélekjelenléttel rebbentek szét, amikor meglátták a közeledő óriási „vitorlázógépet”. Összesen 69-en voltak a gépen és mindenki túlélte a kényszerleszállást, köszönhetően Pearson kapitány vitorlázó repülő gyakorlatának és lélekjelenlétének. Az üzemanyag kifogyásának prózai oka volt: a szükséges mennyiségnek csupán csak a felét töltötték induláskor a gépbe, mégpedig számítási hiba folytán. A Kanadában használt metrikus rendszer (liter, kg) és az USA-ban használt birodalmi mértékegységek (font, gallon) átszámításában vétett hibát a tankolást végző személyzet….
Szóval az Atlanti Óceán közepe fele elevenítettem fel a GIMLI GLINDER történetét (csak magamban) … itt aztán vitorlázhatunk bármerre, ha elfogyna a nafta! Az is eszembe jutott, hogy lehet ugyanazon a gépen ülünk, hiszen az Air Canada Rouge az anyavállalat által levetett gépeket használja! Mindenki megnyugtatására: a szóban forgó repülőgépet 2014-ben kivonták a forgalomból, Tucsonba repült, majd 3 éve szétbontották. (Részletek, képek az interneten és az esetről készült játékfilmen!)
Amíg így elmélkedtem egy esetleges vízre szállás kimenetelén hirtelen arra eszméltem, hogy egyre jobban csuklok. Nem igen szoktam produkálni ezt a jelenséget, de most már olyan erővel tört rám, hogy kapkodnom kellett a levegőt! Hát igen, itt az újabb megpróbáltatásom: 20 órán keresztül lemondani a rágyújtás ceremóniájáról, lemondani a kellemes, stresszoldó füstölgésről – értsd: cigizésről! Anikó adott valami bogyókat, hogy ettől majd nem kívánom a cigit – helyette viszont úgy csuklottam, hogy már-már ijesztő volt. Úgy jártam, mint a híres kabaré jelenetben „Sinkovits doktor úr” betege: a hátam ugyan már nem viszketett, de vonzódni kezdtem a velem egyneműek iránt. – Ez ugye csak hasonlat!
Elmúlt a csuklás – körülnéztem a repülőgép belsejében. Még hátra volt több mint 3 óra, egy szűk csőben összezárva több mint 200 emberrel. Szűk, kényelmetlen ülések, összezsúfolva, az emberek egymás aurájába lógva. Főleg a lábaim voltak már nagyon útban! A néhány méteres körzetben az emberi test működésének mindenféle külső megnyilvánulása hallható és érezhető volt, úgy mint böffentés, rágcsálás, orrfújás, köhögés, tüsszentés, csámcsogás, vakarózás… stb. Itt most nem részletezném az orrunkkal érzékelhető hatásokat. Jómagam a csuklással bővítettem a repertoárt. Aztán eszembe jutott a repülés aranykora: az 50-es, 60-as évek! Kényelmes, dönthető ülések, nagy üléstávolságokkal… figyelmes kiszolgálás, meleg ételekkel… italválasztékkal. A paradicsomlén és a kólán kívül.
Tekintetem az „ablakokra”, vagyis inkább az annak nevezett kémlelő nyílásokra tévedt. Hol vannak már a Fokkerek, JU-52-esek, DC-3-asok hatalmas ablakai, ahonnan az utasok önfeledten gyönyörködhettek az alant elsuhanó tájban és megérezhették a repülés szépségét! De még az 1950-tól forgalomba állt angol Vickers Viscont ablaka is lenyűgöző volt: ovális alakú 60 cm magas,
40 cm széles… IL18 vagy TU134: kör alakú 40 cm-es ablakok…
A magukat realistának nevező szkeptikusok erre rögtön rávágják: 10-12 000 m magasból úgy sem látsz semmit…
Végre leszállunk: szép landolás, lanyha taps. Egyik álmom már megvalósult: gurulunk a torontói Pearson betonján! Kikecmergés a gépből, … azonban rágyújtani még mindig nem lehet. … de legalább a csuklás elmúlt! (ha-ha)
Torontóban alkonyodik… konstatáljuk a vastag üvegfelek mögül. Kilátó terasz már régen nincs a repülőtereken – biztonsági okokból. (Az ún. hidegháború idején még voltak, nagyok, szellősek, közel a parkoló gépekhez – érdekes.)
Siető léptek, futólépés, majd rohanás gémberedett lábakkal az egyik terminálból a másikba, hogy elérjük a chicagói csatlakozást. (Őszintén szólva ettől már egy hónapja tartottunk, amikor még Pesten kiderült, hogy a BUD AIRPORT másfél órával későbbre tette az Air Canada Rouge slottját (magyarul a Ferihegyen töltött idejét.) A terminálok közötti rohanás közben két tortúra, vegzatúra: az első a kanadai belépés: nincs személyzet, automatákkal viaskodunk angolul és franciául. Töltse ki, ikszelje be, ha nem jó újra kezdjük! Tegye rá a tenyerét a képernyőre – az ujjlenyomat már kevés – újra tegye rá, mert a kisujja nem ért hozzá rendesen! Ha valaki elakad, akad azért személyzet: egy szik férfi szakállal és turbánnal, és egy burnuszos nő. Marci alig győzött köztünk rohangálni, hogy mindenkinek tudjon segíteni. Az jutott eszembe, hogy az óceán közepén leszállva, gumicsónakokkal több esélyünk lett volna Kanadába jutni, mint itt. Azért sikerült, de az idő vészesen fogyott. A következő állomás az USA-ba való belépés volt. Nagy előrelátással ezt már Torontóban megtörtént, mielőtt az Egyesült Államokba induló gépre szálltunk volna. Itt viszont kellemes meglepetés ért. Kb. 5 fő, udvarias amerikai emigrációs tiszt ülte el az utunkat. Marci egyikőjüknek elmondta, hogy együtt vagyunk, miért és hová megyünk. Személyesen csak néhány rövid és egyszerű kérdés – udvariasan – és már szaladtunk is tovább. Utolsónak és éppen az utolsó pillanatban, de elértük az Air Canada Rouge Chicagóba induló, brazil gyártmányú EMB-175-ös, kb. 70 fős repülőgépét. Éjszakai repülés, félhomály, szundikáló utasok és meglepő módon elég lehasznált enteriőr.
Amíg Chicagóban a csomagokra vártunk, arról beszélgettünk, hogy mi van ha csomagjaink nem érkeznek meg. Nincs mese, ebben az esetben 10 napig minden este fehérneműt mosunk (vásárolgatni nincs idő, mert ez a szokásos GOforGO-s, rohanós, repülős út! 😉 )
Ez az állandó pesszimizmus – de a mai tömegturizmusban „nagy divat a bőröndök félre küldése”.
Hál’ Istennek mindenki megtalálta a csomagját…. Felvonszoltuk őket egy kis shuttle buszra, mely átvitt bennünket az autókölcsönző társaság, hatalmas terminál szerű épületébe. Rövid várakozás után bekerültünk az egyik ügyintéző elé. Fekete, raszta hajú, húszon éves, 40 kg körüli – székkel együtt – flegma fiatal ember kérte el a megrendelésünket. Röviden átnézte a papírjainkat, majd közölte, hogy az általunk megrendelt, két kisbuszt a legnagyobb jó indulattal – ez látszott rajta – sem tudja a rendelkezésünkre bocsájtani!
A helyi időt jelző óra kis és nagy mutatója ebben a pillanatban ugrott a 12-es számra.