„Úton”

Az „érettebb” korosztály tagjai közül talán még emlékeznek néhányan Jack Kerouac „Úton” című könyvére. Az amerikai író, az 50′-es- 60′-as években, mint a beatnemzedék és a hippikultúra előfutára keresztül-kasul beutazta Amerikát, az utazást – mint korlátlan szabadságot és az élet értelmének megtapasztalására szolgáló lehetőséget leírva.

Jó néhány évtizede, hogy olvastam a könyvet és most végre eljött a pillanat, hogy belekóstoljak – ha csak picit is – ebbe az életérzésbe.

Úton – Amerikában

A 4. napra ezért vettem kölcsön Kerouac könyvének címét.

Ráadásul azon a vidéken kellett keresztül utaznunk, ahonnan a legendás 66-os úton, hobók, szerencsevadászok, motorosok, hippik ezrei indultak útnak nyugatra a „mesés” Kalifornia felé!

860 km megtételét terveztük erre a napra, ami bizony elég fárasztónak ígérkezett. Ráadásul az útvonalat úgy terveztük meg, hogy Chicagót messze elkerüljük, a várható délutáni dugók miatt.

Reggeli után appletoni szállásunkról indulva egy rövid ideig autópályán haladva – magunk mögött hagyva Oshkosht – délnyugati irányban letértünk a Chicagó felé vezető autópályáról. Megérte!! Az a kb 30 mérföldes szakaszon, melyet nem autópályán tettünk meg, futó ízelítőt kaptunk a „vidéki”, falusi Amerikából. A végtelennek tűnő kukorica táblák között áthaladtunk 2-3 ilyen kis településen, ahonnan jóllakatják a városiakat és elnöknek választották Donald Trumpot.

Minden felé hatalmas mezőgazdasági gépek nyüzsögtek, szorgalmas munka folyik. Az épületeket füves kertek, virágok veszik körül, kerítés – „ohne”. Viszont szinte mindenhol ott lobog a csillagos-sávos lobogó egy magas rúdon. A családi házak általában kétszintesek, tipikusan fehérre festett, vízszintesen egymásra lapolt lambériával borítva. Annak ellenére, hogy milyen sok aggasztó hírt kapunk a „médiától” Amerikából – Amerikáról, errefelé nincs nyoma az erőszaknak, faji zavargásoknak…

Nincs liberalizmus, nincs rasszizmus… munka! az van!

Aztán Madisonnál délnek fordulunk, rátérünk a 39-es Interstate autópályára. Még mielőtt Wisconsin államot elhagynánk, letérünk a pályáról, hogy valami ennivaló és frissítő után nézzünk. Eddig kb 200 km-t tettünk meg. Az autóinkat is ideje volt már megtankolni. Na itt aztán nem várt akadályokba ütköztünk. Az autókölcsönzőnél – az emlékezetes éjszakai huza-vona miatt elfelejtettük megkérdezni, hogy mivel mennek a Dodge-ok. Elsőre kicsit profánnak tűnhet a dolog, mégis komoly gondba estünk! A benzinkutakon legalább 8-10 -féle üzemanyagot lehetett vásárolni, az autókon viszont nem találtunk utalást az üzemanyag fajtájára nézve! Fosszilis dízel, biodízel, ethanollal és nélküle, különböző arányokban keverve…. ráadásul a benzint ott gazolinnak nevezik…

Kisebb fajta káosz tört ki kis csapatunk tagjai között (veszekedés nem!), mert öten, ötféle csövet dugtak volna a tankba – HA! Hagyom!

Izgatott megbeszélés, huza-vona után végre is felhívtam az otthoni, mármint a magyarországi szerelőnket, igen jó szakember és elmondtam neki a problémát! Valahogy így kezdtem: „Szia Zoli! Itt vagyunk Wisconsinban egy kútnál és meg kellene tankolni a Doge-t!” Először azt hallottam a telefonban, hogy egy villáskulcs csörren a padlón, majd kisvártatva visszakérdezett: „Hol vagytok? És mi van????” Szerencsére Zoli tudja a dolgát és eligazított bennünket, olyan 8500 km-ről és így megtaláltuk a megfelelő üzemanyagot, ami nem volt már, mint az E85 jelű biogázból szintetizált benzin -féle – amit ott csak etanolnak neveznek. (Csak zárójelben: egy esetleges rossz tankolás miatt, ha tönkre megy a bérelt autó motorja, még jó néhány évig mosogathatnánk le az árát… 🙂 )

Ennél a benzinkútnál még sok más érdekes dolog is történt!

Ahogy egy valamire való amerikai benzinkútnál – akár a filmeken – itt is üldögélt az épület előtti padon egy megfáradt, öreg farmer. Eleinte csak gyanakodva nézegetett bennünket, majd kérdezősködni kezdett, mi járatban vagyunk? Esetleg munkát keresünk? Amikor megtudta, hogy csak turisták vagyunk, rögtön barátságosabb lett! Kérdezte, honnan jöttünk, merre tartunk és hogy mennyibe kerül egy hektár föld nálunk, meg hogy milyen a termés… Igazán csak Marci tudott vele elbeszélgetni, de szégyen ide, szégyen oda az aktuális honi földárakról nem tudtuk felvilágosítani öreg jenki barátunknak. Jó kedéllyel, barátságos hangulatban váltunk el tőle.

Már néhány napja zavart, hogy az én Dodge-omban a műszerfalon megjelenő jelzés szerint a bal kerékben alacsony a nyomás. Nosza! Itt a kúton biztosan lehet bele „fújni”! Meg is találtam a szükséges berendezést. Akkora volt, mint három nagy hűtőgép együtt. Tele feliratokkal, gombokkal, csövekkel… Tanulmányozni kezdtem. A következőt silabizáltam ki: először is dobjak be negyed dollárt, aztán a gombok segítségével állítsam be a kívánt légnyomást, méghozzá font/ négyzethüvelykben! Rövid gondolkodás után, én mint a kommunizmushoz szocializálódott öreg sofőr, a cipőm orrával belerúgtam kettőt a bal első gumiba és úgy döntöttem, hogy hibás az érzékelő! (Sajnos ahogy az üzemanyagra, úgy a keréknyomásra vonatkozó tájékoztatót sem találtunk az autóban.)

Lassan már indulni készültünk, amikor újabb csapás ért! Ti.: habár egy karton cigarettával indultam el otthonról – gondoltam nem árt egy-két doboz tartalékba! A pulthoz lépve, kértem egy doboz Lucky Strike-ot. A válasz: nincs! És még furcsán is nézett rám az eladó!

A nem dohányzók kedvéért: A Lucky Strike, egy igazi amerikai ikon. Ha amerikai háborús filmet nézünk, minden jenki katona zsebében vagy a rohamsisakján ott virít! Fekete vagy fehér dobozban, általában mezítlábas kivitelben.

Gondoltam, talán majd máshol, később… Igazi mély megdöbbenésemre – sehol nem találtam az utunk folyamán… Mivé lett a világ???

Csak-csak elindultunk – még több mint 600 km volt hátra!

Tovább robogtunk dél felé, átértünk Illinois államba! Szakmai ártalom vagy vélemény, de folyamatosan az utakat, a közlekedést tanulmányoztam.

Ime az első benyomásaim: biztonságos, jól kiépített utak, egyszerű szabályokkal! A fordulók nagy ívűek, a sávok szélesek – elférnek a buszok és a kamionok is! (Nem úgy mint nálunk az új keletű körforgalom mániában, ahol sok helyen nagyobb járművel kínszenvedés az átjutás vagy éppen a bekanyarodás…) Az autópályák ellentétes irányait nem egy „szúnyogháló” választja el egymástól, hanem minimum 20-30 méteres biztonsági sáv! És az igazi meglepetés! Mindenki – kivétel nélkül – betartja az adott útszakaszra vonatkozó sebesség korlátozást (általában 70 mérföld/óra – kb 116 km/h, nagyobb forgalmú pályán 50-60, de betartják!) Nincs „letolás”, „levillogás” az útról, nincs káromkodás, mutogatás! Nyugodt és főleg biztonságos közlekedés!!

Ami viszont csalódásként ért: Amerika útjairól eltűntek a nagy „benzinfalók”, az „országúti csatahajók”… Helyettük már itt is a japán stílusú „gömbölyített lemezcsorda” uralja az utakat! (pedig a benzin még mindig olcsó, 200 Ft alatt van literje! Meg is harcoltak érte – szó szerint – rendesen! Pl. a Közel-Keleten 🙂 🙁 )

Viszont! Micsoda nagyszerű látvány: a kamionok őrzik a nagy idők emlékét! Csőrösek és szupermodernnek, de megvan a stílusuk! És az igazi meglepetés: nagyon sok fut még a Kenworthból, a Peterbildből, hogy csak a legnagyobb neveket említsük! Rengeteg króm, különleges festések – egy igazi amerikai életforma megtestesítői.

A buszoknál sajnos más a helyzet, kevés van belőlük – főleg az országutakon (Itt ugye mindenki kocsival jár, messzebbre meg repülőgéppel. Az autóbuszos, vonatos közlekedést nem preferálják.) A későbbiekben aztán Washingtonban és New Yorkban érdekes meglepetés ért a buszokkal kapcsolatban. De erről majd a megfelelő helyen és időben.

A „Király él!”

Róttuk a mérföldeket Illinois végtelennek tűnő prérijén – ill. helyesen gabona és kukorica táblái között. Hallgassunk egy kis zenét – jött az ötlet valamelyikünktől az autóban. Jó ötlet volt és a jó ötletnek fele sem tréfa! Az itthoni szegényes kínálat és gyenge szórás minőség helyett, nem kevesebb mint 110 kiváló minőségű rádióállomást számoltunk össze, mind kifogástalan minőségben. A Jazz-től a Havy Metálig minden műfajnak jutott vagy 10 csatorna. Kettőt kivéve: az egyik a country, amit vagy 30 különböző adó sugárzott. Mi azonban annál kötöttünk ki, amiből egy volt: az ELVIS rádió. Nagy slágerek és általunk sosem hallott ritka felvételek, de csak ELVIS! A király „örök”!

Kora délután – végre az Illinois állambeli Normal nevű kisváros mellett haladtunk el. Ez két dolgot jelentett: nagyjából a fele úton voltunk, másrészt irányt változtattunk és most már dél helyett keletnek vettük az irányt Indiana felé!

Mivel a hotelekben csak reggelit kaptunk, naponta gondoskodni kellett a csapat élelmezéséről. Hol máshol, mint Super Marketekben. Az igazat megvallva nekem ezek a vásárlások is különleges élményt nyújtottak. Annál az egyszerű oknál fogva, hogy hosszú percekbe telt mire egy-egy terméket megtaláltam. Annyira szokatlan és más az áruk elrendezése, csomagolása, kiszerelése… számtalanszor egymást kérdezgettük a polcok között.. „te, nem láttál ezt vagy azt?” Úgyhogy ezt a dolgot mégis csak a tapasztaltabb, női nemre bíztam. Amit nekem az első nagyobb bevásárlóból sikerült beszereznem, azok a következő fontos tételek voltak: 1 font cseresznye, egy óriási 2 fontos ropis zsák, és egy karton sör. Ami a sört illeti, kalandos sors várt rá, de erről majd később. De annyira megtetszett, annyira tipikusan amerikai volt, hogy nem tudtam ott hagyni! Formájában, mint egy üveg, anyagában fém, kupakja csavaros és ott pompázott rajta nemzeti színekben a Szabadságszobor! Még egy érdekesség a vásárlással kapcsolatban: itt cigarettát a pénztáraknál lehet venni (persze a benzinkutaknál is – kivéve persze, fájdalom, a Luky Strike-ot) Amit csak külön leválasztott részlegekben, boltokban, az a bármi -féle szeszes ital! Hiába! Ahány ház, annyi szokás! Meg mutyi… 🙂

Azért a vásárlás meg pihenők mellett tovább faltuk a mérföldeket Ohio felé. Aztán még Indinaban, az indianapolisi körgyűrűn belekerültünk abba, amit Chichagot elkerülve megúsztunk. Lépésben, de fegyelmezetten araszoltunk el a híres autóverseny pálya mellett. Ahogy néztem, nekem azonnal a Baden-Wüttenbergi Hockenheimring jutott az eszembe. A lelátók, a színek, a formák, mind, mind hasonlatosak voltak.

Torlódás, dugók 4, 5, 6 sáv egyszerre…. 3 autóval nehéz volt együtt haladni. Kisvártatva el is kezdődött a telefonálgatás. Hol vagytok, hol kell váltani, lehajtani? Véleményem szerint azért rugalmasan, ügyesen megoldottuk a dolgot és gond nélkül együtt haladtunk tovább. Indianapolist messze magunk mögött hagyva végre elértük Ohio államot. Még egy utolsó pihenő és megérkezünk Daytonba, zarándok utunk „Mekkájához”!

Még ez az utolsó pihenő is tartogatott azért meglepetést! Sima, autópálya pihenőnek indult, aztán egy szép,gondozott park lett belőle. Ennek közepén egy impozáns, stílusos épület – a toalett. Belépve az épületbe, először a tágas előtérbe értünk, ahol rengeteg információs anyag, virágok és csobogók fogadnak bennünket. A fő homlokzaton Ohio állam kormányzójának hatalmas fotója, üdvözlő szöveggel, amellyel az államba érkezőket köszönti. Mögötte jobbra a hölgyek, balra a férfiak részére kialakított, minden esztétikai és higiéniai igényt kielégítő „felfrissülő” helyiségek – csillogóan tisztán és fényesen. Dolgom végeztével, kilépve az épületből el is neveztem magamban: TOALETT SALON-nak 🙂 (eszembe jutott más is: néhány hónapja, az otthoni M1 autópálya mellett megálltam egy hasonló rendeltetésű helyiségnél. Szolgáltatásait azonban nem tudtam igénybe venni a „bokáig érés” jelensége okán. 🙁

Már tényleg csak egy ugrás – kb 30 mérföld – és az esti szürkületben kibontakozik egy hatalmas légibázis elmosódó sziluettjei. Óriási hangárok, néhány Herkules és KC-135-ös, amit először megpillantottunk. Már csak egyet kell aludni és átjutunk a Csodák Kapuján! Megérkeztünk Daytonba.

Utószó a 4. naphoz:

„Unalmas, hosszú, fárasztó!… általában ezeket a jelzőket hallom egy-egy buszos, vagy teszem azt autós úttal kapcsolatban. Én azonban Sisyvel értek egyet, aki imádta Magyarországot és a magyarokat és az utazást! Ő így vallott erről:

„Az utazás célja nem az, hogy megérkezzünk valahová, hanem, hogy útközben legyünk!”

Úgy hiszem, utazni is meg kell tanulni… ha csak bambulunk ki a fejünkből és sajnáljuk magunkat, hogy már megint elmacskásodott a lábunk,…. akkor fárasztó lesz.

Utazás közben a legcsodálatosabb, hogy minden és mindenki folyamatosan változik. Változik a flóra és fauna, a tájak, a hegyek vagy síkságok, az erdők, a termőföldek, folyók, tavak, de a színek, az illatok és a szagok is.

De amit az ember alkotott, az is mind új és új jellegét mutatja…

A házak, épületek, templomok vagy akár a hidak, utak más és más jellegzetes színben, stílusban tárulnak elénk! És hát maguk az emberek is… országról – országra, megyéről – megyére, államról – államra, településről – településre! Máshogy beszélnek, mások a szokásaik, más a divat, másként viselkednek. Útközben ezernyi érdekes benyomás ér bennünket – csak nyitva kell hagyni az érzékszerveinket!

(Az meg már csak az én „bajom”, hogy a közlekedést, a szabályokat, az utakat, a táblákat és magukat a közlekedőket és autóikat is folyamatosan szemmel tartom és összehasonlítom!)