U.S.Air Tour 2019

7.nap, csütörtök

Washington D.C., Amerika fővárosa

Korai ébresztő és reggeli után, Niagara Fallsból a közeli buffaloi repülőtérre hajtottunk. Kicsit tartottam tőle, de gond nélkül, 5 percen belül megszabadultunk a három Dodgetól. (Pedig már egészen jól megbarátkoztam vele, el tudnék képzelni egy ilyen autót otthon, a fenekem alatt.)

Beszálláskor adódott egy kis izgalom! Túlsúlyos lett már most a bőröndöm, méghozzá 10 kg-mal! A check in pultos hölgy közölte, hogy ez bizony 150 dollár, de ha akarok, még könnyíthetek rajta. Nosza, bőrönd le a szalagról! A kis karton – 12 db – szabadság szobros sörömet, amit ajándéknak szántam, fájószívvel szétosztottam az útitársak között. A már megvásárolt könyveket és halomnyi prospektust a kézipoggyászomba gyömöszöltem! Nem is gondoltam, hogy ilyen sokat nyomnak, mert így már belefért a bőröndöm a súlyhatárba.

Buffaloból Washingtona a UNITED EXPRESS CRJ-700-asával tettük meg az utat, nagyjából egy óra alatt! Őszintén szólva ez a kis commuter gép sokkal jobb benyomást tett rám, mint a hasonló kategóriájú brazil EMB-190-es, mellyel már nagyon régen (valójában mindössze egy szűk hete) a Toronto Chicago éjjeli járatot teljesítettük! Míg az AIR CANADA gépe belülről kopottas, lelakott volt, szűk, kényelmetlen ülésekkel, addig a kis kanadai gép újszerű volt, komfortosabb székekkel és főleg nagyobb üléstávolságokkal!

Hiába! Szabad-verseny a kapitalizmus csodája: amíg a UNITED-nek megfelel az északi szomszéd remek kis gépe, addig az AIR CANADA brazil gépet vesz és üzemeltet a saját helyett! Az út folyamán most először az ablak mellett ülök a baloldalon. (Mindvégig megpróbáltuk igazságosan, cserélgetni a helyeket!) Kisvártatva süllyedünk is Washington Dulles felé és a végső megközelítésnél – micsoda szerencse – megpillantom az Udvarházy-Center monumentális csarnokát! 1-2 órán belül már ott táthatom a számat! – gondolom serényen. (Ja! Egyébként Dulles International Airport: Micsoda nagyszerű repülős filmek helyszíne!!: Flight 90: Disaster on the Potomac, Airport ’69, Az élet mindig drága (Die Hard 3.), stb.

Leszállás és begurulás után, az apron-on toporgunk! Utashíd nincs – kis regionális járat – várjuk a buszt! Legalább fényképezhetünk kedvünkre! Aztán simán megy minden,de jön az újabb izgalom! Bérautó felvétel! Megkapjuk-e a megrendelt 2 kisbuszt vagy újara 3 autóval kell bajlódnunk! Hosszúnak tűnő várakozás után és végre 2 db 12 fős Chevy kisbusszal gurultunk a várakozó útitársaink elé! Gyönyörű, hófehér, új, bivalyerős gépek voltak – bennük olyan puritán utasülésekkel, mint valamikor nálunk a 70-es Szálin-trolin! Még jó, hogy ezekkel már olyan nagyon hosszú utak nem vártak ránk! Gyorsan bepakoltunk és fél órán belül már az Udvarházy Center hatalmas parkolójában voltunk!

A bejáratnál kellemes meglepetés: a belépés itt is díjtalan, mivel a múzeum a Smithsonian Intézet kezelésébe került, mindamellett, hogy egykori honfitársunk Steven F. Udvar-Házy tulajdonában maradt! Az információs pulton túlhaladva, mosdólátogatás. Innen egy belső teraszra kilépve vettük először alaposan szemügyre a jobbra is és balra is hosszan elhúzódó hatalmas csarnokot. Az első, ami szembeötlött – Daytonnal szöges ellentétben – a sok-sok természetes fény! Ezt a csarnokot már kifejezetten kiállítási céllal építették, nem úgy mint a régi, puritán tárolásra szolgáló daytoni hangárokat! Azért légkondiban itt sincs hiány, a kinti 32 fokhoz képest komoly hűvös van! A párizsi itt sem romlana meg az biztos! 🙂 Elképesztő, hogy Amerikában mi pénzt, energiát költenek a légkondicionálásra!

Nézzük azonban a rendkívül érdekes, a repülésnek igen széles spektrumát felölelő kiállítási anyagot!

A már említett teraszról – a gondos tematikus elrendezésnek köszönhetően – az I. és II. VH.-s repülőgépeket csodálhatjuk meg, a földön vagy igen sokat a mennyezetre függesztve. A korai 1910-es éveket és az I. VH.-t nagyon kevés – kb. egy tucatnyi gép képviseli, szerintem kivétel nélkül replikák. A Wright fivérek és Blériot gépe, néhány korabeli Curtiss-gép, az angolok kiváló gépe már a háborús időkből, a Sopwith Camel, a lozenge festésű Halberstadt CL IV-es, kétüléses felderítő valamint két kisebb francia vadászgép (SPAD és NIEUPORT) azért méltán szemléltetik a repülés hőskorát.

Más a helyzet az ezután következő II.VH.-s kiállítással, melyet kétség kívül a hatalmas B-29-es ural. Méghozzá az elhíresült ENOLA GAY névre hallgató példány, melyről a világtörténelem első atombombáját ledobták Hirosimára 1945 augusztusában. (Emlékszem, hogy jó néhány évvel ezelőtt, amikor az ominózus gépet kiállították, elég erős tiltakozó hangok jöttek bizonyos emberjogi szervezetektől – etikai, erkölcsi alapon. Bizonyos mértékig megértem őket – de ez mégis a repülési, technikatörténeti kiállítás, ahol ugyanúgy helye van mint akár egy vörös csillagot vagy mondjuk horogkeresztet viselő repülőgépnek. Attól, hogy eldugjuk őket, még a történelem részei maradnak, ha tetszik, ha nem!) A Superfortress körül a II.VH. Híres amerikai harci gépei állnak vagy lógnak: Corsair, Kittyhawk, Hellcat, P-38 Lightning, Thunderbolt, két angol gép: Hurrican és Lysander… a teljesség igénye nélkül!

Néhány idevaló film, ami emlékezetes:

Meztelenek és bolondok, nagyszerű felvételek a Kittyhawk-ról!,

Repülő tigrisek: 1942-es film, John Wayne-nel a főszerepben, amiben egy Kínában repülő amerikai vadászrepülő egység a japánokkal harcol.

A kiváló Corsair – melyet az európai hadszíntéren nem vetettek be – a főszereplője a 214-es Csendes-óceáni repülőszázad c. 1978-ban készült filmnek.

A II.VH.-s résztől északra, a csarnok kisebb részében állították ki a hidegháború és a közelmúlt harci gépeit. Itt megnézhettük azokat a haditengerészeti típusokat, amelyet értelemszerűen a légierő daytoni múzeumában nem láthattunk.: Crusader, Intruder és a legendás F-14 Tomcat (filmajánló: Intruderek támadása (régebben könyvalakban magyarul is megjelent) és a Tomcat „halhatatlanok”: Végső visszaszámlálás, TOP GUN. A magam részéről jobban kedvelem a régi légcsavaros gépeket, de azért az F-14-s mellett mindig eszembe jut, hogy a ’80-as években hányszor és hányszor néztük „rongyosra” másolt videó kazettákról a Végső visszaszámlálás című filmet. Szerintem egyébként látványosabb felvételeket látni róla, azaz a Tomcat-ről, mint a „TOP GUN”-ban.

Sok más ismert harci gép mellett szerepel az X-35-ös Joint Strike Fighter, és valahogy itt szorítottak helyet egy igazi ritkaságnak, mely még restaurálásra vár, még pedig egy hazai Sikorsky hidroplánnak, a múlt század ’30-as éveinek végéről!

Még izgalmasabb azonban a déli szárnyban kiállított gépek sora – legalábbis számomra! Olyan korszakalkotó utasszállító gépeket csodálhatunk itt meg, mint a Lufthansa JU-52-ese, a Concorde, a sokak szerint minden idők legszebb vonalvezetésű polgári gépe a Lockheed 1049-es Super Constellation vagy a Boeing 307 Stratoliner, az első utas gép, mely túlnyomásos fülkével épült – kifejezetten Howard Hughes igényei szerint a TWA számára! (Utóbbi tipusból néhány éve egy fennmaradt példányt repülőképes állapotba hoztak! Sajnálatos módon csak rövid ideig repült, mert egy banális hiba folytán (kifogyott a benzin!) a vízbe történt kényszerleszállás után ugyan kihalászták, de többé már nem repült – tudomásom szerint!) Számomra a legérdekesebb darab azonban, a Boeing 707-es első prototípusa, mely kezdetben még Boeing 367 DASH 80 néven futott. Itt van hát – és egy kicsit megérintem az egyik hajtóművet – az a repülőgép, amellyel 1955-ben, a Boeing híres berepülőpilótája „Tex” Johnston egy vezetett orsót csinált! Hányszor láttam a híres felvételt, amint a 100 tonna körüli repülőgépet Seatle fölött megforgatja a hossztengelye körül!

Még jó néhány érdekes repülőgépet megnéztünk, majd betértünk a külön épületszárnyban elhelyezett űrkutatási kiállításra.

A csarnokot – középen elhelyezve – egyértelműen a Discovery uralja! Így élőben azért egészen más, mint a TV-n keresztül. Kibontakozik hatalmas mérete, viszont az apró részleteket is meg lehet rajta figyelni! Pl. az elhíresült hővédő téglákat, melyek leválása okozta a Columbia tragédiáját, 2003-ban. (Rossz nyelvek szerint egyébként a Space Shuttle rakterét akkorára tervezték, hogyha a hidegháború szele úgy hozza, a akár a Szaljut űrállomást is le tudják halászni az égről! 🙂 ) Az űrsikló körül az űrkutatás egyéb eszközei – műholdak, műszerek, szkafanderek, űrhajók kisebb modelljei – vannak tucatszám kiállítva.

Az űrhajózási csarnok mellől indul egy széles lépcső felfelé a csodák birodalmába! Ha ezen felsétálunk, egy üvegezett belső teraszra érünk, ahonnan pompás kilátás nyílik a restaurátor csarnokra! Ott jártunkkor a következő típusokon dolgoztak: egy UNITED Lockheed 12-es Electrán, egy EASTERN Airlines DC-3-ason, egy Ford TriMotoron és habnak a tortán: egy Heinkel 219-es UHU-n!!!

A múeum kaland legvégére hagytam az igazi csemegét, mely párját ritkítja a világon: a II.VH. Végén fejlesztés alatt álló német típusokról van szó, melyek mint hadizsákmány kerültek az Államokba. Sokáig porosodtak a Smithsonian Intézet pincéiben, de mára végre kiállították őket! (legalábbis egy részét??)

A kiállított német gépek közül, a háború utolsó évében repült FW 190F számít a „legelavultabb” típusnak. Még három másik gép, ami bevetésre került: az egyik a Do-335 Pfeil, melyben a világon először alkalmazták a katapult ülést és amellyel a német mérnökök eljutottak a légcsavaros meghajtás felső határáig – mármint a max. sebesség tekintetében!

Aztán itt van a Me- 163 Komet, a rakéta hajtású vadászgép, és végül az ARADO-234 „Blitz” kéthajtóműves, sugárhajtású bombázógép! Talán kevésbé közismert, hogy ezt a típust az utolsó hónapokban, főleg mint felderítő változatot alkalmazták (könyv ajánló: Eric Sommer: Luftwaffe SAS). Még ma is sokan mosolygunk, amikor a III. Birodalom csodafegyvereiről hallunk. Pedig itt a kézzelfogható bizonyíték, hogy ezek a repülőgépek a háború végén már az előkészítés különböző fázisainál tartottak. Néhány prototípus pedig már eljutott a berepülés fázisáig is. Mindjárt elsőként említeném a Horten fivérek három csupaszárny kísérleti modelljét, melyek kiállításra kerültek:
Ho IIIh, Ho IIIf, Ho VI v2 modelleket. Ezek még fából és bakelitből épített, hajtómű nélküli kísérleti gépek voltak. Ide sorolható még LIPPISCH professzor DM1 jelű kísérleti gépe is a maga különleges, hármas-delta csupaszárny kialakításával is. Utóbbi típust csak nem rég ásták elő és ha darabokban is, de megtekinthető!

A csúcsot számomra – az egész múzeumban – azonban mindenképpen a még leszerelt szárnyakkal, de kiállított kétsugárhajtóműves, csupaszárny vadász, a HORTEN Ho-229 jelentette! Ezek a tervek, repülőgépek olyan előremutató koncepciót tartalmaztak, melyek évtizedekkel előzték meg korukat. A kiállított repülő-anyagból két dolgot szűrtem le: Az első, hogy a II:VH:-t követően az amerikaiakat a repüléstechnika területén főleg a csupaszárny konstrukciók érdekelték. (Azért kellett nekik még egy 40 év mire az első használható gépet a B-2-est sikerült megépíteniük) A második: megerősödött az a meggyőződésem, hogy ha a III. Birodalom kerül ki győztesen a II.VH.-ból, akkor a repülőgép fejlődése egészen más irányt vesz és ma a most megszokottól egészen eltérő gépek hasítanák – a COVID nélkül – eget!

Csak hogy egy kicsit megvilágosítsam mire gondolok: pl. az utasszállító repülőgépek csupaszárny kialakítással készülnének – melyek, miként az közismert tény, jóval kevesebb energia igénnyel rendelkeznek, így pl. a környezetszennyezésük lényegesen alacsonyabb! Katonai téren is vinné a pálmát a csupaszárny, a harci gépeknél pedig már régóta prioritás lenne a VTOL képesség. Azt sem tartom kizártnak, hogy a globális áruszállítás területén nagy szerepet játszanának a hibrid – gáztöltésüek és szárnyakkal is rendelkező, hatalmas teherbírású, óriás léghajók! De hát ez mind csak HA!! Amely sokak szerint történelmietlen!

Mindezek után az Udvar-Házy Centerben, már a szokásos dolgok maradtak hátra: úgy mint étterem és shop. Az „étterem” McDonald’s, ahol a változatosság kedvéért hamburger menüt ettünk. Az ajándékbolt sem okozott meglepetést: milliónyi haszontalan emléktárgy, makett egy sem! Azért két jó kis könyvet sikerült beszereznem!

5 PM-kor, ahogy bezárt a múzeum, elindultunk a washingtoni szálláshelyünk felé. Ahogy az autópályák szövevényes hálózatán hajtottunk a város felé, balról hirtelen száz és száz filmből, képről ismert épületet pillantottunk meg. Hirtelen tudatosult: hiszen ez nem más mint a PENTAGON! Egy másodpercre valami nagyon furcsa érzés kerített hatalmába, hogy jó-jó, ez a Pentagon, de hogy kerülök én ide?! 🙂

Aztán kisvártatva átkeltünk a Potomac hídján és sorra egymás után jöttek a híres nevezetességek: először balra a Thomas Jefferson memorial és ……….., aztán már el is értük a National Hall-t. Ismét balra a Washington obeliszk, mögötte távolban a Lincoln Memorial. A hatalmas parknál keletnek fordultunk és végig hajtottunk az Independence Avenue-n. Jobbra-balra sorakoztak a Smithsonian intézet híres épületei.. Balról elhagytuk a Capitoliumot és egy mérföld után meg is érkeztünk a Capitolium Hill-en található Capitol Hill hotelbe. Remek kis hotel volt, igazán közel a belvároshoz. Akár gyalogosan is elérhető minden látnivaló innen! Kisebb problémánk csak akkor támadt, amikor a beköltözés után a két kisbusz elhelyezéséről kellett gondoskodni. Hála Istennek ez a probléma útitársainkat nem érintette! A recepciós hölgy azt mondta, ha nincs egyéb tiltás az utcán akkor se hagyjuk őket éjjelre, mert szinte biztos, hogy a rendőrség elszállítja azokat! Így hát – amíg a többiek lepihentek – Marcival nyakunkba vettük a várost, hogy parkolót keressünk. Sok helyen próbálkoztunk. Üres vagy félig telt parkolóknál, de mindenhol azt a felvilágosítást kaptuk, ennek-annak a cégnek vagy pl. kormányhivatalnak rezervált helyről van szó! Végül hosszas keresgélés után, a központi vasúti pályaudvar fölé épített, hatalmas buszpályaudvaron és buszparkoló második szintjén kötöttünk ki. Itt végre sikerült leparkolni a kisbuszokat, darabonként a két éjszakára 90 dollárért. Még örültünk is neki, de nagyon! Kb. 2 km-re voltunk a hoteltől, amit végig sétáltunk, de egyáltalán nem bántuk meg! Sőt! Gyönyörű dolgokat láttunk, esti díszkivilágításban!

Először a már említett UNION pályaudvart néztük meg kívül, belül. Hatalmas, impozáns, márvánnyal borított nagycsarnokában rend és tisztaság uralkodott. Ebben ugyan nem, de építészeti szempontból egy kicsit hasonlított és olyan volt, mint a Keleti PU. és a moszkvai metróállomások keveréke. 🙂

Sajnos a peronokra nem tudtunk ki menni – biztonsági okokból! Úgy, mint a repülőtéren, oda már csak az utazók léphetnek be. A váróteremben ücsörgő utasok között lettem figyelmes egy roppant érdekes emberre. Életemben még egy ilyen furcsa, szokatlan jelenséggel nem találkoztam… hamuszürke, rücskös bőr, óriási, befont raszta frizura, mindehhez világító, szinte fehér szemek, félelmetes hatás és tekintet! A hátamon végig futott a hideg… Nehezen tudtam levenni róla a tekintetemet, de aztán kisétáltunk a pályaudvar elé a szabadba. Itt a park közepén áll a Liberty Bell, azaz a szabadság harangjának élethű másolata. Fotózkodni kezdtünk, amikor odajött hozzánk egy babakocsit tologató, barátságos néger anyuka és felajánlotta, hogy közös képet készít rólunk. Így is tett, majd néhány szót váltottunk és elbúcsúztunk tőle, megköszönve segítségét.

Megnéztük még a Colombus Cristof emlékszökőkutat, majd tovább indultunk a Capitol Hillen felfelé. A ragyogóan kivilágított Kongresszusi épületnyugati oldaláról – egy virágágyásokkal körített lépcsősor tetejéről el lehet látni egészen a National Mall végéig. Közben minden fényárban úszik a Washington oszloptól a Lincoln emlékműig! Miután kigyönyörködtük magunkat, kis barátságos utcákon hazafelé indultunk. (Washington belvárosa is szinte kertváros) Előtte azonban még, amikor egy öntöttvas lámpa gyenge fényénél a térképet tanulmányoztuk, kérés nélkül útba igazított minket egy barátságos asszony! Mit ad Isten, ő is fekete volt. Igazodjon el az ember ebben a világban, ha tud…! Mielőtt nyugovóra tértem, arra gondoltam, hogy most jött el már a pillanat, amikor az élmények olyan tömege zúdul az emberre, melyet már nehéz feldolgozni, elraktározni! És még mennyi minden várt ránk a következő napokban!